Ne rohanj a vesztedbe

Ha létezik pocsék film, akkor a Hogyan rohanj a veszTEDbe, tökéletes példa rá. Hiába Seth MacFarlane, egyszerűen csapnivaló mozit kaptunk tőle. Amíg a Ted élvezetes volt, – persze ahhoz is kellet azért egy befogadókészség – addig a Million ways to die in the west-ről (eredet cím) messziről leolvasható, hogy meg se közelíti a macis történet színvonalát, ráadásul még csak nem is az európai filmpiacra termett. Kérdem én – miért debütált egyáltalán ez a western komédiának eladott baromság? Hollywood tévesen gondolja azt, hogy MacFarlane nevével mindent el lehet adni. Seth helyében kihagytam volna ezt a kínálkozó lehetőséget és foglalkoztam volna mással. De miért mondom mind ezt? Mert a film első tíz percében még annak is leesik a történet gagyisága, aki hasonló mozgóképeken szocializálódott. Vadnyugati vígjáték? Hagyjuk már!  A Vissza a jövőbe harmadik részét tekintem western paródiának, nem MacFarlane mostani „alkotását”. Egyszerűen a színvonal nem üti meg a mércét, vagy csak én vagyok ennyire fásult, hogy elfelejtettem nevetni? Nem szeretnék sztereotip lenni, de ha ez az átlag közönség igénye a vígjátékokat illetve, akkor inkább főbe lövöm magam. A vetítés alatt el is gondolkoztam rajta, hogy mit keresek én itt egyáltalán? Utólag inkább maradtam volna otthon. Hiába Charlize Theron és Liam Neeson, nem sokat dobott a hangulatomon, inkább felidegesített, hogy őket láttam egy ilyen minősíthetetlen filmben. 

Ami a történetet illeti, a film egyik főszereplőjét, a birkatenyésztő Albertet maga Seth MacFarlane játssza, akiről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy bátor szívvel és erős jellemmel lenne megáldva. Miután nem mer kiállni pisztolypárbajra, Albertet faképnél hagyja barátnője Louise is (Amanada Seyfried). A lány rögvest a város legismertebb üzletemberének, a bajuszkereskedő Foy (Neil Patrick Harris) karjaiba kerül, akinél önteltebb személyt ritkán látott még a világ.

Albert frusztrációja némiképp enyhül, amikor találkozik Annával (Charlize Theron). A titokzatos nő megtanítja a szerencsétlen birkatenyésztőt, hogyan álljon a sarkára és védje meg a becsületét, ráadásul még egymásba is szeretnek (érdekfeszítő). Azonban minden jónak vége szakad, amikor Anna férje Clinch (Liam Neeson) a rettenthetetlen bandita, megérkezik a poros városkába. A vadnyugati gengszter párbajra hívja Albertet, modván megsértette a becsületét. A leszámolásnak két féleképpen lehet vége – vagy Clinch, vagy Albert kerül a névtelen sírba. Ezt nagyon remélem, nem tudjátok meg.

(Jelenet fotók és plakát: Universal Pictures)

Ami a tündérmeséből kimaradt

Az utóbbi években egyre divatosabbá vált a régi Disney és Grimm mesék újragondolása. Olyan mesefigurák születtek újjá a mozivásznon, mint Hófehérke, Piroska, vagy Jancsi és Juliska. Hollywood ezzel egy olyan rehabilitációs munkába kezdett, amivel inkább a felnőtteket szólítja meg és csak nagyon minimálisan prezentál olyan tartalmat (értsd: társadalmi problémák felvázolása) amit a szülők csemetéje is megért. Lehet, hogy nevet a fiatal közönség, de a film valódi üzenetét csak az idősebbek fogják megérteni. Idetartozik a nem rég, hazai nézők előtt is bemutatott Demóna is, amiről ha évtizedekkel korábban hallanánk, még valószínűleg Csipkerózsika címen futna. Az újragondolt történetet Paul Dini és Linda Woolverton írta, amire Robert Stromberg csapott le hirtelenjében. A hollywood-i produkció főszereplőjét Demónát, Angelina Jolie játssza, aki telitalálatnak bizonyult. 

Szimpatikus húzásnak tartom, hogy más perspektívából kapunk magyarázatot a régi mesehősökről, amihez szokatlan, de cseppet sem zavaró cselekményátírás szükségeltetik. Az eredeti történetben, fontos karakterekről javarészt egy cseppnyi információt sem kapunk. Ilyen Demóna alakja is, akiről évtizedeken át képzelhettük azt, hogy alapjáraton gonosz, minden indoklás nélkül – mert minek is az? Ezúttal viszont magyarázattal szolgálnak a készítők és bevezetnek minket a mélyebb sokkal „sötétebbnek” ítélt valóságba. Kristálytiszta válaszokat kapunk, mi is történt valójában, miért lett „gonosz” Csipkerózsika megátkozója. (Egy kis segítség – emberi kapzsiság.) 

A film azonban az átdolgozás után sem tökéletes. Amíg Jolie nagyszerűen játssza a főhősnőt, addig eget rengetően buta mellékszereplőket is kapunk. Tudom, tudom, kell, hogy a gyerekeket is megszólítsák, de ha egy mód van rá, ne ilyen ostobán, hiszen ha azt akarjuk, hogy mindenki számára élvezhető legyen a film, nem kell lökött tündérekkel nevetségessé tenni az alapanyagot, pláne ha ilyen szintű cselekmény átírás történt, mint a Csipkerózsika esetében. Ez azért sokszorosan is zavaró, mert így csökkent a film színvonala és ezáltal az üzenet fontossága is csorbát szenvedett. Arról nem is beszélve, hogy a történet központi szálát tekintve egyáltalán nem működik ez a fajta megvalósítás. A film készítői az emberi romlottságra helyezték a hangsúlyt, nem a tündérkékre. A szereplők a sérelmekből merítik motivációjukat, nem az aranyos, ámde ostoba repülő manók csillámporából. Furcsa is, hogy egy ilyen komor történetben, helyet kaptak ilyen karakterek - nyugodt szívvel kihúztam volna a forgatókönyvből a mézes-mázos tündérkéket. Mindazonáltal nem sok vizet zavarnak, de azt a keveset nagyon is. Ennek ellenére érdemes végignézni a filmet, mert nosztalgiából jeles osztályzatot érdemel. A legjobb tanács, amit mondani tudok – ne foglalkozzatok a zavaró tényezőkkel, egyszerűen nézzetek a mondanivaló mélyére. Abból szerencsére rengeteg akad.

(Jelenet fotók: Disney hivatalos honlapja)

Blockbusters

Jövőből, háborúból és propagandagyártásból sosem elég. Májusban két elképesztően erős és zúzós film került a hazai mozikba – az X-Men: Az eljövendő múlt napjai, és a Holnap Határa. Nem véletlenül tekintjük az előbb említett alkotásokat az idei év várományosainak, hiszen jöttek, láttak és taroltak. Ráadásul még közös nevezőjük is van, mégpedig az időutazás. Mindkét film eljátszadozik a tér-idő hajlítás görbéjével, persze más-más módon. Ezen kár lenne vitatkozni, vagy összehasonlításba kezdeni, ezért teljesen egyértékűnek tekintem mind az X-Men, mind a Holnap Határát. De lássuk, miről is szólnak a filmek!

Vol. I. – X-Men: Az eljövendő múlt napjai

A legújabb széria darabot Bryan Singer jegyezte, akinek szerencséjére már akadt dolga a Marvel mutánsaival, így Az eljövendő múlt napjaival egyáltalán nem nyúlhatott mellé. Sőt mi több, a legújabb X film tuti befutó lett, legalább is, ami a Marvel mozikat illeti. Az utóbbi években már volt találkoztunk Origin – történetekkel, mint a Farkas, vagy Az Elsők, amikben egy-egy szereplő fiatalkori énjét ismerhettük meg – na jó azért Hugh Jackman karaktere nehezen tekinthető fiatalnak, vagy éppenséggel idősnek, de üsse kavics – azonban  olyan még nem fordult elő, hogy a 2000-es években készült trilógia és az Origin mozik szereplői egy filmben mutassák meg magukat. Ez egy olyan húzás volt Singer-től, amiért igencsak kijár a dicséret, mert elképesztő milyen zseniálisan kezelte a színészeket. Persze a történet szempontjából szükség is volt rá, mert mégis csak időutazásról van szó.

A történet szerint Logant azaz Farkast X Profék visszaküldik a ’70-es évekbe, hogy megakadályozza a Föld jövőbeli pusztulását, amihez nagyban hozzájárultak azok a szuper robotok, amiket egy kissebségi komplexusban szenvedő Tasker nevű fickó tervezett meg. A mutánsvadász gépek idővel azonban túlléptek feladatkörükön és minden létformát ellenségként kezeltek, ami él is mozog. A baki tehát a múltban keresendő, amit nem olyan könnyű helyrepofozni. Logannak szüksége van az Elsőkre, akik vagy nagyon lepukkantak, vagy a katasztrófa felé vezető úton tapossák az aszfaltot. Ebből kiindulva sejthetjük, hogy nem olyan egyszerű feladat. A sikerhez először is meg kell találni Magnetót és Mystique-et, azután alaposan beszélni kéne a fejükkel, hogy gyertek velünk változtassuk meg a jövőt. Még ez sem lenne TALÁN olyan nagy akadály, de ismerjük a két jómadarat, nem fogják olyan könnyen adni magukat. Ahogy egyre jobban kibontakoznak a konfliktusok, annál nehezebb feladatuk lesz a hősöknek, hogy megváltoztassák a megváltoztathatatlant. Kérdés, hogy sikerül-e, és, ha igen, milyen áron? Arra készüljünk fel lelkiekben, hogy sok általunk szeretett karakter kerül a süllyesztőbe, ami szintén egy ügyes Royal Flush a rendezőtől. A csattanó pedig megéri a pénzét. Le a kalappal Singer Úr, nyomás és nézd meg, ha még nem láttad.

Vol. II. – Holnap Határa

Láttátok a Forráskódot és az Alysiumot? Ha igen akkor tudjátok, hogy honnan kölcsönözték a filmes kellékeket. Viszont azt is elárulom, hogy a Holnap Határa sokkal nagyobbat üt, mint az imént említett két film. Az X-Men után ez a második legnagyobb blockbuster, ami akcióban és látványban is elnyerte az aranyérmet. Mind ezt úgy, hogy nem butították le a szereplőket és a dialógusokat. Csillagos hatos Doug Liman-nak, és persze a stábnak is. Dion Beebe operatőr, és James Herbert vágó munkálatai egy pazar mozi élménnyé varázsolta a filmet. Feltételezem megszenvedtek vele, mert Tom Cruise alteregója többször is elhalálozik a történetben, így különösen ügyelni kellett rá, hogy ne lássuk ugyanazt a képsorozatot, ami öt perccel korábban már beterítette a képernyőt.

A történet szerint Bill Caige propagandát készít a hadsereg számára, amiben azt a harci öltözetet szponzorálja, amivel az ember képes felvenni a harcot, az űrből érkezett idegenekkel szemben. Caige Londonba repül a katonai vezetéshez, ahol váratlanul közlik vele, hogy következő nap ő is a partraszálló katonák soraiban lesz. Mivel a propaganda gyárosnak semmilyen háborús tapasztalata sincs, így próbál kibújni a felelősség alól és szembeszegül a parancsnak, aminek folytán dezertőrré válik és csak azért is harcköteles újoncot csinálnak belőle. Kellő tapasztalat nélkül vág bele az ütközetbe, és senki sem hajlandó segíteni neki. A helyzet súlyossága ott mutatkozik meg, hogy képtelen kibiztosítani a szuperruha fegyverarzenálját, így előreborítékolható a hősi áldozata. Azonban mielőtt végleg távozna az élők sorából érintkezik az idegenek vérével és újra a katonai bázison találja magát, ahova elkábítva vitték parancsmegtagadása után. Bill nem érti mi történt, de amikor elhangoznak a már ismerős mondatok rádöbben, hogy itt bizony semmi sincs rendben. Újra és újra a harcmezőn találja magát, ahol minden egyes alkalommal meghal, majd, mint egy rossz checkpoint rendszer visszatér az angliai bázisra a csata előestéjére. Amikor elmeséli mi fog történni senki nem hisz neki. Bizonyíték van bőven, de ki hisz majd egy dezertőrnek? Több tucat próbálkozás után találkozik Rita Vrataskival (Emily Blunt) a fémruhába öltözött amazonnal, aki furcsamód hisz Caige szavában – később kiderül, neki is volt hasonló élménye. Ketten némiképp több eséllyel és napról-napra való kiképzéssel javulnak az esélyek, és közelebb kerülnek a háború pozitív lezárásához. Persze mindig érhetnek váratlan dolgok…

Kőkemény akciófilmet kaptunk, amit az X-Menhez hasonlóan látni kell. Azoknak "kötelező olvasmány", akik még nem szakítottak időt rá, de aki már látta, annak  is tud újat mutatni másodszorra is. Biztos, hogy örök emlék lesz belőle! 

Jelenet fotók: InterCom

Hegedűművész - Interjú Kokas Katalinnal

„Aki egyszer itt megfordult, az újra el fog jönni”

A komolyzenei koncertek mellett a tehetséggondozás is fontos szerepet kap az idén ötödik évfordulóját ünneplő Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon, melyet augusztus 13. és 19. között rendeznek meg. Kokas Katalin hegedűművésszel, a Kaposfest művészeti vezetőjével többek közt arról beszélgettünk, hogyan vonják be a fiatalokat a fesztiválba, milyen mesterkurzussal készülnek nekik. Ennek kapcsán pedig azt is elárulta, mit gondol a hazai komolyzenei oktatás helyzetéről.

Kezdjük rögtön egy egészen friss hírrel: a Kelemen Kvartett első helyezést ért el a Premio Paolo Brociani nemzetközi versenyen. Ilyen komoly eredmények elérése mellett hogyan jut még ideje a Kaposfesttel foglalkozni?

A Borciani verseny a világ legrangosabb vonósnégyes versenye, melyre maga a felkészülés is rendkívül nehéz volt, hiszen Dóra húgomat (Kelemen Dóra, a kvartett csellistája – F.R) az ausztráliai turnén baleset érte: elütötte egy szörfös a térdig érő vízben, ami miatt eltört a jobb karja. Tizennégy hét esett ki a próbaidőszakból; kimondhatatlanul aggódtunk, hogy fel tud-e épülni. A balesetet követő első koncertünket a Borciani előtt egy héttel játszottuk, akkor vált biztossá, hogy Dóra is teljes erőbedobással tud majd versenyezni. Többek közt Martha Argerich is tagja volt a zsűrinek, ő egyenesen „életreszóló élményként” emlegette a Bartók-, Mozart- és Haydn-interpretációnkat – erre különösen büszkék vagyunk!

A kaposvári fesztivál szervezése azonban egész éves odafigyelést es gondoskodást igényel, nemcsak az én részemről,hanem a teljes Kaposfest-csapat oldaláról is.

Mi az, ami Kaposvárra vonzza a világ leghíresebb művészeit?

A külföldi fesztiválokon való fellépéseink alkalmával férjemmel, Kelemen Barnabással nagyszerű művészekkel találkoztunk, így az elmúlt tizenöt év koncertturnéinak esszenciájával találkozhat a Kaposfest közönsége évről évre.

Ez egy nyári fesztivál egy kisvárosban: a világ legnagyobb koncerttermeiben fellépő szólistákat nem a magas honorárium, nem is a koncert preztizsértéke vonzotta az első években. A művészek elsősorban baráti meghívásunknak eleget téve jönnek, az elmúlt négy év tapasztalata pedig az, hogy nagyon jól érzik magukat. Amellett, hogy a fellépőknek lehetőségük van egymás játékat meghallgatni – és ezzel páratlan inspirációt kapnak –, barátok közé érkeznek. Mára pedig már a lelkes, zeneértő közönségünknek is elterjedt a híre. A légkör szinte családias; Kaposvár varázslatos, virágos, szökőkutakkal teli, kedves városa igazi otthona lett ennek a fesztiválnak.

A Kaposfest híre többek közt ezeknek köszönhetően már a nemzetközi „piacon” is elterjedt, örömmel mondhatjuk, hogy aki eddig még nem kapott meghívást a fesztiválra, az előbb-utóbb maga jelentkezik, hogy jönne...

Az ötödik Kaposfest nemcsak a jubileum miatt lesz különleges, hanem egy új kezdeményezést is indítanak. Miről lesz szó?

Nagyon fontosnak tartjuk a megfelelő utánpótlás-nevelést, így idén végre elindulnak a mindennapos, nyílt mesterkurzusaink a Kaposfest ideje alatt. Oleg Kogan csellistát – aki Londonban is tanít – hívtuk el, hogy tartsa meg a mesterkurzusokat. Kitűnő művész és pedagógus! Idén legfeljebb hat diák vehet részt a kurzuson, meghívott csellisták jönnek, személy választjuk ki azokat, a nagyrészt versenygyőztes fiatalokat, akik játszhatnak Oleg Kogannak.

Mindennapos, egy-egy kurzusokat tervezünk, melyek mindenki számára látogathatóak lesznek. Oleg Kogan pedig, amellett, hogy legfőképpen tanítani jön, egy-egy koncerten játszani is fog.

Ha jól tudom, korábban is voltak ilyen irányú elképzeléseik...

Annak idején, amikor a Kaposfest elindult, a fellépő művészeket kértem fel, hogy tartsanak egy-egy órát a Zeneakadémia növendékeinek a fesztivál ideje alatt. Napjaink legsikeresebb, fiatal koncertező sztárjai tanítottak volna, akik, koruk ellenére hatalmas koncert- és versenytapasztalattal rendelkeznek. Tehát a legfontosabb tapasztalatokat adhatták volna át. Meghirdettük a lehetőséget, az akadémisták ingyen tanulhattak volna tőlük, de senki sem jelentkezett.

Ez azért elég érdekes. Ön szerint mi volt az oka?

A hallgatók túlnyomó része nyárra pénzkeresési lehetőségek után kutat. Kezdetben hiába kínáltunk nekik kedvezményes bérletvásárlási lehetőséget a fesztiválpárna keretében, úti-, szállás- és étkezési költséggel is számolniuk kellett a fesztivál ideje alatt, amit kevesen engedhettek meg maguknak. Idővel azonban ezek a dolgok is beértek, ma már jó néhány hallgató a fesztiválnak jön segíteni: lapozóként, színpadi rendezőként, vagy kottafelelősként minden koncertet meghallgathatnak, a próbákra is bejárhatnak és a segítségükért cserébe szállást és étkezést nyújtunk nekik. A tapasztalat pedig az, hogy aki egyszer itt megfordult, az újra el fog jönni.

A fesztivál híre és a lehetőség, melyet kínálunk nekik, nagyon gyorsan terjed közöttük. Egyre több növendék tudja, hogy ide érdemes jönni. Ha a mesterkurzus sikeres lesz, jövőre bővítjük.

Kifejtené, hogyan?

A fesztiválon fellépő művészek beosztását szeretnénk majd jó elő úgy elkészíteni, hogy a koncertek mellett legyen idejük tanítani is, vagy meghallgatni és tanácsokat adni néhány diáknak. Mondjuk a nagytermet üresen hagynánk erre az alkalomra, és beépítenénk a „mesterkurzusok műsorát” is a programba. Ha a harminc Kaposfestre látogató művészből mindenki csak egy-egy órát tartana, az már harminc órányi mesterkurzust jelentene a fesztivál ideje alatt.

Mit jelent az Ön számára a tanítás? Milyen elvárásokat állít diákjai elé?

A világ legszebb, de egyben legnehezebb feladatát, a szenvedélyemet. Minden felmenőm elismert

pedagógus, és úgy érzem, én is rendelkezem olyan antennával, amely segít, hogy megérezzem mire van szükségük éppen a diákjaimnak. Ebből kifolyólag nagyon jó a kapcsolatom az osztályommal, ami azért is fontos, mert a mi pályánkon különleges szerepe van az egyéni képzésnek.

Azt azonban mindig kérem a növendékeimtől, hogy más tanárok óráit is rendszeresen látogassák, hallgassák. A különböző megközelítésekből ugyanis nagyon sokat lehet tanulni.  

Hogyan látja a komolyzenei nevelés jelenlegi helyzetét?

A klasszikus zenei nevelés az általános iskolákban elsősorban élvezetes, közös éneklésekből, akár a rajzórákkal összekötött zenehallgatásokból kellene álljon. Az énekórák az iskolai évek legszebb pillanatait kellene adniuk a diákoknak. Ha ez nem így van, megoldást kell találni a helyzetre! Gyakran tapasztalom, hogy az órákon könnyűzenével próbálják felkelteni az iskolások figyelmét, ami azonban enélkül is mindenhol eléri őket. Nekünk inkább az európai zenetörténet legszebb műveivel kellene a gyermekeket megismertetnünk.

Ezen túl azt gondolom, Magyarország a zeneiskolák terén még mindig meghaladja az európai szintet. Ez többek közt az elszánt pedagógusainknak, a sok-sok tehetséges gyermeknek és annak is köszönhető, hogy nemcsak a módosabb családok engedhetik meg maguknak gyermekeik zenei nevelését, hanem az alanyi jogon jar. Emellett persze úgy gondolom, a szülők felismerése is fontos: a korán – 5-6 éves korban – elkezdett zenetanulás behozhatatlan előnyt jelent azokkal a gyerekekkkel szemben, akiknek erre nem adnak esélyt.

Forrás: Filákovity Radojka

Wagner újratöltve

 

Vannak emberek, akik természetükből adódóan kiemelkednek a többiek közül. Nem feltétlenül tehetségükkel, karakán jellemükkel vagy szónoki képességükkel, azonban Richard Wagnernek mindebből bőven kijutott. Bár zenei munkássága kétséget kizáróan meghatározó szerepet tölt be az opera nagykönyvében, filozófiája és gondolkodásmódja mind a múltban, mind a jelenben megosztotta a közönséget.

Joggal hihetnénk, hogy egy poros, csontig lekoptatott téma nem okozhat semmi izgalmat még a zeneirodalomban jártasaknak sem. Wagner több mint kétszáz éves „szelleme” azonban újra és újra a felszínre tör, korokat és az azokon átívelő eszméket tesz magáévá. Egyrészt karaktereinek jelleme szinte minden művében szélsőséges skálán mozognak, és épp olyan erősek és meghatározóak, mint maga Wagner. Másrészt a művész többször hangoztatta, miszerint nem a műnek kell szolgálnia a közönséget, hanem a publikumnak kell alkalmazkodnia a színpadhoz. Rejtelmekkel teli egyénisége sokak fantáziáját megmozgatja, míg másokat eltaszít magától, így ha róla beszélünk, nem lehet minden csak fekete vagy fehér.

Ezt a szakadékot szándékozik feloszlatni Michael Tanner író és zenekritikus, a Corpus Christi College professzora. Igaz, Wagnerről több feljegyzés is született az évek folyamán, azonban Tanner könyvében több gondolati szálon indul meg a maestro életének és eszméinek elemzése. Legfőbb célja, hogy eloszlassa, vagy legalábbis puhítsa a Wagner antiszemitizmusához és a Harmadik Birodalomhoz kötött megbélyegzést, kérdőjeleket. Nem megvédi a művészt, nem terel minket egy megrendíthetetlen dogma irányába, hanem tényekkel és nyitott kérdésekkel veszi rá az olvasót, hogy a problémakört több oldalról közelítse meg. Történelmi átfedésekkel hozza közelebb a zeneszerzőt hozzánk, így a sorok még azok számára is egyértelműen átláthatók, akik esetleg nem mozognak otthonosan a német zeneszerzők világában.

A könyvet az Európa Kiadó gondozásában június 20-án, pénteken mutatják be a nagyérdeműnek, a híres Tannhäuser első szünetében (17 óra körül), a Művészetek Palotájában. A bemutatón Győri László újságíró fog beszélgetni Magyarósi Gizellával, a könyv szerkesztőjével, valamint Fischer Ádám karmesterrel, a Budapesti Wagner-napok művészeti vezetőjével.

Olvass bele!

Illusztráció és link, az Európa Könyvkiadó tulajdona!

New Yorkról, Budapestről és a híres metróról

Idén, április 26-án, újra megismerkedhettünk Vámos Miklós regényével, a New York – Budapest metróval. A kötet az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg ismét, amelyet a XXI. Budapesti Nemzetközi könyvfesztiválon mutattak be a nagyközönségnek. Sokaknak már ismerős lehet a cím, hiszen húsz évvel ezelőtt is találkozhattak vele, most azonban az új generáció is kezébe veheti a sikeres dráma (Égszakadás-földindulás) és forgatókönyvíró (Ámbár tanár úr) kötetét, amelyet akkor vetett papírra, mikor visszatért Amerikából, a rendszerváltás után. Vámos Miklóst könyvéről, valamint arról kérdeztem, miként látja a hazai könyvpiacot.

Idén a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából, újra megjelent a New York – Budapest metró című könyve. Húsz év távlatából tekintve mennyit változott a regény? Kellett módosításokat végezni a szövegen?

Tulajdonképpen nem. Amennyit mégis javítottam, annyit bármely szövegen tudnék, ha a szemem elé kerül. Nagyjából a rendszerváltozás tájára alakultak véglegesre a stiláris, szerkesztésbeli és egyéb forma-kérdésbeli elveim, s lényegében ez a regény volt az első, ami már ezeknek megfelelően készült. Azt is mondhatnám, hogy akkoriban kezdődött a kék (kb. korszerű) korszakom.

Az eltel két évtized alatt sok minden megváltozott, sőt fejlődésnek indult. Ilyen például az a kínai „villámvasút”, amit ön is megemlített. Elmondhatjuk, hogy a New York – Budapest metró, habár részben fikció, mégis valóságmaggal ragaszkodik a jelenhez, aktuálisabb lett?

Azt hiszem, a jó könyvek nem aktuálisak, de annak érezzük őket. Az eddigi olvasói visszajelzések szerint ez a könyv ebből a szempontból rendben van. Tartottam tőle, hogy a mai húsz-harminc évesek már kevésbé tudják beleélni magukat, hogy milyen volt valakinek kiköltöznie a szocializmusból a konvertibilis valutaövezetbe, sőt mindjárt a tengeren túlra, de tévedtem.

Ha tehetné és visszautazna az időben, máshogy írná meg a könyvét? Van olyan fejezet, amit kiegészítene, vagy maradna minden az eredeti változatában?

Nem hiszem, hogy ez érvényes kérdés. Ha visszautaznék, akkor ugyanaz volnék, aki akkor voltam, és akkor így tudtam ezt megírni. Ha a mai eszemmel kerülnék oda vissza, akkor viszont nem másképp írnám meg, hanem kifejezetten egy másik regényt írnék – gondolom. Ellenpróba ugye nem lehetséges.

1993-ban még újdonságnak számított a könyve. Frissen ropogósan gördült ki a nyomdából. Mit gondol, képes ma elérni ezt a hatást? 

Őszintén remélem. Egy újszülöttnek minden vicc új, és az új olvasó újszülöttnek számít.

 

Minden korszaknak megvannak az előnyei és hátrányai. Régen még nem igazán beszélhettünk internetről, legalább is abban a minőségben nem, mint manapság. Lassan elérünk arra a pontra, amikor mindent a világháló fog meghatározni és kevesebb teret kapnak majd a nyomtatott könyvek. Elgondolkodott azon, hogy a könyveit elektronikus formában is megjelentesse? 

Ez előbb-utóbb megtörténik, Magyarországon is, ahogyan a külföldi kiadóim már árulják az e-book változatot. De nem rajtam múlik, hanem a magyar kiadóm (Európa) döntésén.

Az előző kérdésnél maradva, hogy látja a mai könyvpiacot?

Nekem nincs panaszom, de látom, hogy sokaknak van és lehet.

A 85. Ünnepi Könyvhéten számíthatunk öntől valamire?

A New York–Budapest Metró új kiadása a könyvfesztiválra jelent meg, bő egy hónapja. Nem volna értelme a Könyvhétre is kiadni valamit. Ettől függetlenül, én most egy nagy fába vágtam a fejszém, több év múlva lesz eredmény. Ha minden úgy alakul, ahogyan tervezem, kétezer év története mondódik el, és ezzel a címmel: HATTYÚK DALA.

 New York - Budapest metróról korábban

Fotók: Európa Könyvkiadó