Túl sok a gyilkosság

 

 Miként, lehet az, hogy a történelmi- és családregényekben járatos ausztrál írónő, Colleen Mccullough (Róma első embere, Tövismadarak) látogatást tesz a krimi műfajában? Hiszen semmi nem áll távolabb ettől a kategóriától, mint a fent említett két regénytípus. De még is, Mccullough regénye a „Túl sok gyilkosság” nem csak, hogy piszok jól megírt történet, de egy olyan korban játszódik, ami az emberiség történelmében egy nagyon kényes időszak volt. Ez nem más, mint a hidegháború, ahol mindennaposak voltak a krízishelyzetek. Az atomválság és az árulások azok az elemek, amik tökéletesen körbeölelik a könyv atmoszféráját. Persze a sztori nem lenne igazi gyilkosság nélkül, ami ez esetben többes számba is tehető, mert szám szerint tizenhárommal van dolgunk. 

 A különös az, hogy mindegyik eset némiképp különbözik egymástól, de ugyanakkor összetapadnak, mint amikor pillanatragasztóval próbálunk megragasztani valamit, de a kezünket is befogja a kis rohadék, hogy aztán órák múlva se tudjuk lekaparni. Ugyan ilyen érzésünk van a gyilkosságokkal kapcsolatban is, ami egy zseniális elme papírra írt gondolatainak végterméke. Aztán, hogy jobban belebonyolódjunk a szálakba, jön egy kis kémtörténet is, ami kellőképpen betetőzi az amúgy is kaotikus szerkezetet. Nem lesz könnyű a fakabátoknak kibogozni a mágikus kötelet, mert az összefüggéstelen dolgokból kéne kihozniuk az összefüggéseket. Példának okáért ott van a down kóros kisfiú holtteste, az alig százötvenezret számláló Holloman városának a folyópartján, és távolabb a családi ház övezetben, a három színes bőrű áldozat, akiket hidegvérrel lelőttek, természetesen nem ugyan olyan kaliberű pisztollyal. És még sorolhatnám egészen estig.

Na ebből hozd ki, hogy ki, vagy kik, a tettesek. Egy támpont azonban van, mégpedig az, hogy mindenkit úgy tettek el láb alól (a diszkrét megfogalmazás kedvéért), hogy a gyilkos, az áldozat közvetlen közelében tartózkodott. (Ismerték egymást? Vagy véletlen egybeesés?) Legalább is a nyomok ezt bizonyítják. Néha már agysebész logikával kell kutakodnunk a történet sorai között, végül, persze mindent elmagyaráznak nekünk, hogy ki, mit, hol és miért csinált, de közben élvezetes az, ha a gyilkosságokat, magunk is megvizsgáljuk. Hiszen azért krimi a krimi, mert az olvasó is felteheti a kérdéseit magának. Az más kérdés, hogy megtudja-e válaszolni azokat, de ez esetben ki merem mondani, hogy teljes mértékben. 

 Ez az, amihez kifinomult tehetség kell, és ez az amiben Colleen Mccullough szenvtelenül ott van. Fontos megjegyezni, hogy a zsernyákoknak, baromi jó eszük van. Hogy miért emeltem ki? Mert ezen áll vagy bukik a dolog. Ha a kopó hülye, de a végén felfedi az igazságot, az hiteltelen, de ha az illető rendőr okos, és vág az esze, mint a gillette penge, akkor máris hihető a történet. Ezt persze mindenki maga döntse el. Egy azonban biztos. Emlékezni fogunk erre a könyvre is.